„Azt hiszem, a színház feladata most is az, hogy tükröt tartson. Talán annyi kiegészítéssel, hogy nem árt, ha az a tükör két oldalú. Talán jó, ha mi is meglátjuk magunkat benne, így talán mi is tanulhatunk valamit magunkról. És természetesen a színház kötelessége kérdéseket felvetni, a jelenre reflektálni, mert a színház a „jelen” és a „most” művészete. Sokszor mondom, hogy látszólag egy sebész-szakmához képest a mi szakmánk könnyű, mert ha valamit elrontunk, attól nem hal meg senki, míg a sebésznek egyetlen hibája végzetes lehet. A mi felelősségünk viszont az, hogy beavatkozunk az emberek gondolkodásába, és ezt nem mindegy, hogy hogyan tesszük. Ez nagy felelősség.”
Kész Orsolya: A színjátszást megelőzően versenysporttal foglalkoztál. Mi a közös a színházban és a versenysportban?
Barabás Árpád: A versenysport fontos meghatározója az életemnek, a gondolkodásomnak és ezen belül a színházról való gondolkodásomnak is. Egy sportolónak muszáj mindig úgy érkezni az edzésre, hogy jobb akarjon lenni, mint tegnap. A fejlődés az élsportban olyan, mint árral szemben úszni. Úszol, úszol, de nem haladsz, vagy csak nagyon keveset. Aztán, amint megállsz, az ár visszasodor. És ha megállsz ötször, feladod, hiszen addigra már a célt se látod. Azok érik el a sikert, akik felfogják, hogy a mindennapi minimális fejlődés összeadódik, és az lesz a sok. Mindezek persze érvényesek a színházra is, talán azzal a különbséggel, hogy ez egy nagyon szubjektív műfaj, nem olyan módon mérhető, mint a sport. Jégkorongban elképzelhetetlen, hogy míg valaki a tudása alapján a negyedik sorba való, mégis az első sorban játszik. Ez a színházban nagyon sokszor előfordul. És még valami: a csapat. A 2004-es olimpián az amerikai kosárlabda válogatott meglepetésemre csak bronzérmet szerzett, pedig náluk játsztottak a világ legjobbjai. A baj csak az volt, hogy nem voltak képesek csapatban gondolkodni. Ez a színházban is pontosan így van.
K.O.: Sokszor hivatkozol rá, hogy a gyergyói Figura Stúdió Színháznál töltött idő, az a szellemiség gyökeresen meghatározta a gondolkodásodat, a szakmához való viszonyodat. Mi volt az, amit ott kellett és lehetett megtanulni?
B.Á.: Így utólag visszagondolva talán azt, hogy mi együtt vagyunk erősek. A siker a mi sikerünk, a kudarc a mi kudarcunk, és ezzel közösen kell megküzdenünk. Talán még azt, hogy a munka-tényezőt nem lehet megkerülni, ha valamibe nem fektetsz elég munkát abból nem lesz semmi. A tehetség nem tanítható, az vagy van, vagy nincs, de munka és fejlődés nélkül könnyen elveszíthető.
K.O.: Miért kezd el a színész rendezni?
B.Á.: Van egy görög anekdota a rendező kialakulásáról. Állítólag történt egyszer, hogy a leghiúbb azt mondta a leghülyébbnek: menj le a nézőtérre, nézd meg, hogy onnan is jól nézek-e ki? De viccet félretéve, az embert egyszer csak elkezdi érdekelni, hogy mi van a dolgok túloldalán, hogy hogy áll össze az a struktúra, amelynek fent én is a része vagyok, hogy lehet teremteni egy világot pusztán leírt betűkből. És azt is megtanulja az ember, hogy színészként csak egy szereppel kell foglalkoznia, rendezőként meg mindegyikkel.
K.O.: Számodra melyik egy próbafolyamat legizgalmasabb része rendezőként, hát színészként?
B.Á.: A legizgalmasabb maga a folyamat, ahogy az előadás megszületik. Ahogy lassan kialakul egy váz, elkezdünk rá izmokat pakolni, aztán egyszer csak elkezd működni, és járja a maga útját. De azt is tudnunk kell, hogy nélkülünk nem létezik. Közösen hoztuk létre, és felelősek vagyunk érte. Pont, mint egy gyereknél. Ez a mi közös gyerekünk. Ez ennyire egyszerű, és ugyanakkor ennyire nehéz is.
K.O.: A színházhoz kötődő válság-narratívák valószínűleg egyidősek magával a színházzal. Mégis egyre feltűnőbbek a színházcsinálással összefüggő hely- és funkciókereséssel kapcsolatos diskurzusok, az öndefiníciós és legitimációs válság jelei: interjúkban, vitacikkekben, konferenciákon, fesztiválokon, darabválasztásokban, akár hazai, akár nemzetközi kitekintésben. Te magad is több korábbi interjúban utalsz arra, hogy nem találod a helyedet a szakmában. Válságban van a színház?
B.Á.: Azt nem tudom, hogy a színház válságban van-e, és ha igen, akkor abban sem vagyok biztos, hogy ezt konferenciákon vagy vitacikkekben kell megoldani. Én, amikor erről beszélek, akkor főleg magamra gondolok ebben a szakmának nevezett dzsungelben. Nyilván én is tapasztalom, hogy van valamiféle görcsös igyekezet, hogy új formákat találjunk. Én meg azt gondolom, hogy új tartalmakat kell találnunk és a tartalom majd bevonzza a formát. Figyelni kell, csendben maradni, hallgatni, fülelni, elemezni: ez talán a munka legfontosabb része. Ha az embert csak önmaga érdekli, akkor vége. Nagyon sokszor látom, hogy színházi előadásokban semmi más nincs, csak az egó, az önmegvalósítás, a saját művészetünkben való önelégült fürdőzés és a gondolatnélküliség szép és látványos felöltöztetése. Pedig vezérgondolat nélkül nem jön létre semmi, mint ahogy dühből és frusztrációból sem születik soha jó dolog. Megadtuk magunkat a mai felszínes világnak, hamar és kevés munkával akarjuk a sikert. A színház pedig azt hiszem, valami nemesebb dolog annál, minthogy a social média és a kereskedelmi csatornák által diktált ízlés és valóság színvonalához közelítsük.
K.O.: Akkor mi a színház feladata ma, 2022-ben? Mit várunk és mit várhatunk a színháztól? Milyen szerepet töltsön be az életünkben?
B.Á.: Azt hiszem, a színház feladata most is az, hogy tükröt tartson. Talán annyi kiegészítéssel, hogy nem árt, ha az a tükör két oldalú. Talán jó, ha mi is meglátjuk magunkat benne, így talán mi is tanulhatunk valamit magunkról. És természetesen a színház kötelessége kérdéseket felvetni, a jelenre reflektálni, mert a színház a „jelen” és a „most” művészete. Sokszor mondom, hogy látszólag egy sebész-szakmához képest a mi szakmánk könnyű, mert ha valamit elrontunk, attól nem hal meg senki, míg a sebésznek egyetlen hibája végzetes lehet. A mi felelősségünk viszont az, hogy beavatkozunk az emberek gondolkodásába, és ezt nem mindegy, hogy hogyan tesszük. Ez nagy felelősség.
K.O.: Tudsz mondani három olyan dolgot, amitől jobb lenne az erdélyi magyar színjátszás? Ha megtehetnéd, milyen szakmai, elvi, de akár konkrét, materiális követeléseket érvényesítenél?
B.Á.: Néhány évvel ezelőtt egy interjúban belefutottam egy hasonló kérdésbe, és nagy sértődéseket szült, úgyhogy nem biztos, hogy még egyszer belefutnék. Viszont azt látni kell, hogy a színészképzést tekintve rég meghaladta a kínálat a keresletet, és nem biztos, hogy ez a rendszer sokáig ily módon működtethető. Egyszer csak el kell kezdeni a kínálatot a kereslethez igazítani, vagy fordítva.
K.O.: Az évad első nagyszínpadi, felnőtt bérletes előadását az idén te rendezed a Csíki Játékszínben. A csíkszeredai közönség számára azonban már ismerős vagy a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház A mi kis városunk című UNITER-díjra jelölt produkciójából, a Pájinkás János vagy az Az öldöklés istene rendezőjeként. A jegyzőkönyv egy amerikai kisvárosi önkormányzat heti, eseménytelennek ígérkező ülését mutatja be. Úgy hangzik, mint valami végtelenül unalmas és partikuláris dolog: hogy lesz ebből mégis egy titokzatos, feszültégekkel teli, humoros és univerzális történet? Te mit tanultál rólunk és magadról a darabból, próbafolyamatból?
B.Á.: Ez valóban egy látszólag unalmas és könnyű történetnek tűnhet, azonban a felszín alatt rengeteg titok, feszültség és hazugság rejlik. Pontosan olyan, mint egy Facebook-profil. Sok kiegyensúlyozottnak tűnő, boldog embert látni, azonban, ha bepillanthatnánk a hétköznapokba, akkor a valóság enyhén szólva sem lenne ezzel összhangban. Talán azt tanultuk meg magunkról, hogy hazugságra nem építhetünk légvárakat, muszáj egyszer szembenéznünk magunkkal és a hibáinkkal, hogy tisztán és újult erővel építsünk valami mást, mert ha így folytatjuk, akkor ez nem szül jót. A hazugság még nagyobb és még több hazugságot generál.
K.O.: A te változatodban a Peel nevű képviselőt Tóth Jess játssza, Carp szerepét pedig Fülöp Zoltánra osztottad. Fontos volt, hogy ebben a macsó, tesztoszterontól fűtött közegben (ami a politika terepe úgy általában), Peel és Carp, egy nő és egy idős testületi tag legyenek azok, akik szembemennek, akik megkapargatják a triviálisnak vélt felszínt, és a dolgok mélyére néznek?
B.Á.: Tulajdonképpen egy stafétaátadásról is szól. Az idős képviselő felfedez valami egészen elképesztő dolgot, ami alapjaiban változtat meg mindent, de ő ezt egyedül nem tudja megoldani. Így aztán a következő generációra bízza a hogyan tovább kérdését, a döntés irányát. Az, hogy ezt egy nőre bízza, számomra nagyon fontos volt (azt tudni kell, hogy az eredeti darabban Peel férfi szereplő). Egy anyának egyáltalán nem lehet mindegy, hogy a gyereke milyen világban nő fel, és én azt látom, hogy a nőkben sokkal nagyobb az érzékenység, a tudatosság és a felelősségtudat, mint bennünk férfiakban. A buta macsóságra épülő társadalom létjogosultsága napjainkban minimum megkérdőjelezhető. Elég, ha csak a szomszédunkban zajló háborúra gondolunk.
K.O.: A Játékszín bérletes vendégelőadása idén a Száll a kakukk fészkére, amelyben te játszod a főszerepet. Nemrég azt nyilatkoztad, hogy a mcmurphység egyáltalán nem áll távol tőled, hogy a karakter megformálása egyfajta összegzése, keresztmetszete annak, amit a szakmáról gondolsz, tudsz, képviselsz. Milyen ez a McMurphy?
B.Á.: Ez a McMurphy lázad, tenni akar, változtatni, megmutatni, hogy lehet másképp is. Talán ideig-óráig a körülötte lévő emberek is elhiszik ezt. Aztán végül bedarálja és eltűnteti a rendszer. De ha legalább egy gyöngyszemnyi gondolatot ott tud hagyni, ami beég az emberek fejébe, akkor azt hiszem, mindent elért: semmi nem lesz már olyan, mint azelőtt, mert a változás és a szabadság már nem illúzió. Ez a valami túlságosan valóságossá, elérhetővé, sőt kézzelfoghatóvá vált.
+1: Ha nem színházzal, akkor mivel foglalkoznál?
B.Á.: Imádok főzni, és imádom Olaszországot. Ennek megfelelően valahol Toszkánában lennék paradicsom- és olívabogyó termesztő, valamint trattoria (kis étterem) tulajdonos a párommal.